Szeretném még azt hinni,
hogy nem változott semmi.
Bármit véghez vinni,
ketten valamiért tenni.

De mikor ma rám nézel,
a tekinteted néma.
Benned már ez nem fészkel,
úgyhogy ez nem téma.

De emlékezz hogy gyerekfejjel,
mit akartunk tenni.
Zsebünkben annyi tervvel,
a világot szétvetni.

Véget nem érő kacagás,
hosszú,vidám délutánok.
Hol még nem volt kavarás,
és az idő velünk állt ott.

Csak figyelt minket egyszerűen,
hogy mit akartunk tenni.
Csak elvoltunk mi nagyszerűen,
nem kellett, csak ennyi.

Elváltunk, mert ez kellett,
hogy élni tudjuk életünk.
Ez az egész azzá fejlett,
csak magunk előtt révedünk.

Legalább is én,
magamról fogalmam sincs ki lettem.
S fájó emlék,
hogy valaha ott álltunk ketten.

Mennyiből állhat ez az élet?
Ha az embert egy cél éltet.
Elmerülni a sikerbe, pénzbe,
de ennél többet nem kap kézbe.

Elfeledvén hogy miért élünk,
csak töredékként lesz végünk.
Egyéniségek sírkertje lett,
amit múltunk naggyá emelt.

Mennyiből állhat ez az élet?
Ha a fiad megtagadja véred.
Nem áll másból ez a világ,
csak másba keressük a hibát.

Belharcok és viták, fiatalok között,
akik neked építenék a jövőt?
Öngyűlölők, nem becsülik a népet,
ami által emberré lett.

Mennyiből állhat ez az élet,
ha megtagadod a véred?
Hibát, hibára halmozó fiatalok,
kiket megrettentenek a viadalok?

Hátba szúrják a barátot,
mikor miattuk hanyagolják a családot?
Hitét vesztett emberiség,
benne egy szenvedő nemzetiség.

Ennyiből áll ez az élet,
mi a miénk volt az ördögé lesz.
S most nem maradt már semmi,
miért megéri tovább menni.

Összeomló társadalom,
siető, rohanó világ!
Megéri az a fáradalom,
hogy valamiért még mondj egy imát?

Fáradt test, fáradt szív, fáradt lélek,
innen én is már nyugovóra térek.
Reggel, mikor a nap a horizonton felkel,
felkelek én is, érzem hogy mennem kell.

Követni valamit, mit soha el nem érsz,
hajtani valamit miben csak remélsz.
Vakon mész előre, hitegeted magad,
hogy a múltadból valami még maradt.

Vége van, eljárt az idő feletted,
keress valakit, aki sok gondot feledtet.
Bízd rá az életed, ne kételkedj benne,
és a végén talán, boldog lehetsz vele.

Add át magad neki, ne keress kifogást,
múltba ne nézz vissza, a jelened is csodás.
Miért vágysz a régire, arra ami elmúlt?
S miért vársz a lángra, ha egyszer már kihunyt?

Éld a napjaid, mintha utolsó lenne!
Éld a napjaid, bizakodjál benne!
Ki a múltad egy részét elveszi,
s akivel magad a jövőd építheti.

Olyan ez a nap mint a többi.
Reggel kelni, este feküdni,
a napot valahogy kiküszöbölni,
s ha kérdeznek arcunkat lesütni.

Valentin-nap, csak egy a télben.
Akárhogy is, valamiért másabb,
negyvenötödik nap az évben,
az emberek szíve már sokkal lágyabb.

Jégszívűek megenyhülnek.
És mint gyerek a fa alatt,
páros lelkek egybegyűlnek,
s a világ mellettük elhaladt.

Külvilágon magányos lélek.
Nem értheti őket a pár,
mint ki egyedül maradt végleg,
félbeszakadt, csonka gerlepár.

S ha kérdeznéd nekem mit jelent?
Talán csak egy mentsvár,
hogy az élet lehet jobb is,
s rám se csak a csend vár.

Hisz ez jelzi, kezdődik a tavasz.
Éledezik minden, a kertek végében,
és ott ébredezik egy fiatal kamasz,
ki még nem veszett el végképpen.

Felkel, de nem tudja merre induljon.
Körbenéz, s egyenest jobbra lép,
így elindul ő is azon az úton,
s nincs róla már csak egy fénykép.

Egy fénykép, csomag a hátán.
Elhagyja szerető apját, anyját,
a gyerekkor, emlékek táját,
hogy megérintse élete párjának arcát.

Eme ital elcsábít,
édes íze elkábít.
Elkábulva hazatérek,
könnyen nyugovóra térek.

Másnap reggel fejem fáj,
de iszogatom s gyógyul már.
E nedű angyalok kincse,
senki ki se löttyintse!

Vörös, fehér, rozé,
erről nem kell expozé.
Más az emberek ízlése,
s más a borász törekvése.

Létrehozni a legjobbat,
melyet a vendég elkoptat.
Mindent elfeledtet,
s ki issza mindent elfelejthet.

Bút, örömet, bánatot,
amit a jó Isten ráhagyott.
Hazát? Istent? Barátot?
Az már mind a sajátod,
ha elfelejted te bánod.

S mindennek a legvégén,
az életed legszélén,
igyál meg egy kispohárral,
s ne foglalkozz múlt zajával!

Ne veszítsd el magad, ennyire kérlek,
én elvesztem magam, s minden éjjel félek.
Nem bírok aludni, nem csukódik szemem,
csak a párnára leteszem a fejem.

Dőlök balra, dőlök jobbra,
dőlök amerre testem gondolja.
Felülök, felkelek, majd visszafekszem újra,
Egész éjjel ezt teszem, amíg meg nem untam.

Kinézek az ablakon, az égre feltekintek,
nincsenek is csillagok, odafenn az égen.
Sűrű, sötét felhő fedi, kitakar az mindent,
azt ne lássa ember, miben eddig hittem.

De, ha kitisztul az ég, semmi se lesz másképp,
láthatóak lesznek, tájékozódásképp.
És senki nem lát közéjük, nem nézik ők azt,
csak hogy melyik világít legjobban, s nem pedig amazt:

Melyik van messzebb a galaxisok sávján,
s melyik van itt a naprendszerünk táján.
Melyik alakzat, mit jósolhat nekik,
hogy ha ők azt, figyelmesen lesik.

Csak ennyire kérlek, ne hagyd el magad,
én megtettem, s visszautam nem igazán maradt.
Lehunyom szemem, nyugovóra térek,
Aludj jól te is, azt mondom én néked.

Van pár félelmem, melyet kimondani félek,
s vannak akik pontosan, ezért elítélnek.
Van, hogy jönnek hozzám, hogy mondjam mi a baj,
és ha azt mondom hogy semmi, egyből kiakad.

Faggatni kezd, mert szomorúnak látszom,
lehet csak az életem untam meg már párszor.
Nincs rajta mit szégyellni, ha valami nem sikerül,
de a gondjaimat inkább, hadd oldjam meg egyedül.

Lehet segíteni akar, amit köszönök szépen,
de vannak olyanok, akik miatt hulltam térdre.
Ezt mégsem kéne azért, olajat a tűzre,
Olyan, mint beleülni egy óriási nagy tűbe.

Fáj, de csak egy ideig, míg benne ülsz,
hiába ugrasz fel, ettől úgyse menekülsz.
Elkapott, megszúrt, sebet hagyott rajtad,
te pedig ezt szemrebbenés nélkül hagytad.

Mit tehetnél, semmit nem érsz, elhitetik veled,
ne hallgass rá, te azt tetted, amit éppen kellett.
Megtévesztett utadon, szíved oda húzott,
ezért vagy most talán, ennyire nyúzott.

Ne add fel, mindenkiben él a remény,
bár lehet ahogy az élet üt, egy kicsit kemény.
Nem számít hogy mennyit ütsz, ő ezt meg se érzi,
csak hajolj, védekezz, ezt a csatát bírd ki.

Túl jártam a másvilágon,
semmivel sem különbözött.
Túl jártam a másvilágon,
És teljesen lenyűgözött.

Kék a fű és zöld az ég,
ember száll és madár jár.
Kék a fű és zöld az ég,
messze van még az a nyár.

Az eső is felfelé esik,
a könny az arcon felgurul.
Az eső is felfelé esik,
s a falevél is fára hull.

Csend lelé nappal az utcát,
s éjjel pedig zsibongás.
Csend lelé nappal az utcát,
az utcán semmi bolyongás.

Minden lélek este élni kél,
tanulni, játszani, dolgozni.
Minden lélek este élni kél,
s próbálja magát eloldozni.

Kocsik a tengeren, s hajók az úton,
micsoda felfordulás.
Kocsik a tengeren, s hajók az úton,
vagy csak különös megújulás.

Zseni az utcán, hajléktalan hont lel,
s vidáman él.
Zseni az utcán, hajléktalan hont lel,
végre semmitől se fél.

Bíró a vádlott, a vádlott ítél,
s bosszúból nem kegyelmez.
Bíró a vádlott, a vádlott ítél,
az ügyvéd meg nem védelmez.

Író a költő, költő az író,
mindkettő mint valamely' gyors gépíró.
Átadják a stafétát nekem,
hogy én költsem eme történetet.

Egy kedves ismerősöm mondta nemrégiben: "Mindig akkor ébrednek rá, hogy mennyit érünk, amikor érzik, hogy el fognak veszíteni. És ez nagyon igaz."
Ő ihlette versemet.

Minden ember tart valahová,
bár célba nem mindenki ér.
Ez az út tesz minket igazivá,
S míg a vándor célba nem ér,
menni kél'.

Reszket a téli hidegben,
izzad a nyári forróságban.
Hol egy árva dzsekiben,
hol egy rövidnadrágban,
jár kinn a vadságban.

Magas hegyet mászik,
majd egy völgybe ér.
Egyre lentebb vágyik,
Hol ereiben a vér,
megpihenni tér.

Nem tudja, lesz e neki holnap,
és lesz e ki hazavárja?
Még erőt vesz magán az útra,
a virágos mezőt átjárja,
s végül szívébe zárja.

Nehéz léptekkel a dombon,
megy,mint ki sose fárad.
Csak előre megy, rongyol,
míg nem talál egy szebb tájat,
honnan szíve visszaárad.

Szíve nem akar több fényt,
visszavágy' a sötétbe.
Megsértve mint gyerekként,
akar áttérni egy létre,
s összeesik, térdre.

A vándor elfáradt, s lelkét
némán fújja ki.
Követte az elmét,
melytől lelke nem félt,
csak néha remélt.

S ekkor derül ki, hogy ki ismerte,
mit érzett iránta.
Mert azt bizony beismerte,
s azt kívánta,
maradjon, de hiába.

Fekszem az ágyamon, s azon gondolkozom,
fekszem az ágyon, s elnyom az álom.
Ez már nem képzelet, valóság,
hol felszállok, és utazom, álmaim hajóján.

Felmászok a farára, s onnan kormányzom,
de mire odaérek, sehol sem találom.
Az álmaim hajóját nem én irányítom,
miközben hagyom hogy más irányítson.

Sodródok az árral, még messze a part,
átvészelünk odáig még egy-két zivatart.
Felcsapnak a hullámok, át a fejünk felett,
letépi az árbócot, mely' már amúgy is repedt.

Matrózok a padlón, rumot isznak éppen,
koccannak a fém ibrikek mindenki kezében.
A kapitány aluszik, zárva az ajtaja,
ott vigyáz rá legénységnek nagyja és apraja.

Kimegyek az orra, hol süvít a szél,
s onnan látni hogy a nap, nyugovóra tér.
"Előttünk a föld" - kiáltám el magam,
Bár mondhatom épp hogyha, nem hallják a szavam.

Alig hogy kimondtam, elértük a földet,
s így döntöttünk ki egy útban álló tölgyet,
a hajónak annyi, a földön rekedt,
a kapitány felkelve szidta is az eget.

Nem láttam az arcát, csak a termetét,
szavait hallván talán finn vagy svéd.
Mire láttam volna, felkeltem álmomból,
remélem egyszer még ő is rám gondol.

Érdekelne sok minden, hogy hol kötöttünk ki,
s talán az a világ nem olyan zsarnoki.
Láthatok én szépet, ha az ablakon kinézek,
de mint ama földön olyat, többet már nem érzek.